Összepakoltam mindent, ami egy évre fontos lehet és mindez belefért egyetlen nagy bőröndbe. Hihetetlen, de indulásra készen állok. Ezt a döntést, hogy én a Fülöp-szigetekre szeretnék utazni, egy rossz pillanatomban hoztam meg, mikor nem mentek úgy a dolgok, ahogy én szerettem volna. Mindezt azért, hogy változtassak a monoton életemen, hogy valami újat lássak, olyan helyre jussak el, ahová egy átlag ember nem biztos, hogy elmehet. Nekem ez az utazás egy nagy próbatétel. Otthon mindenem megvolt, jó anyagi körülmény, család, barátok, egy jó párkapcsolat. Úgy gondolom, hogy miután itt kint eltöltöttem egy évet jobban meg fogom becsülni ezeket, hisz a Fülöp-szigetek nem csak arról szól, amit a turistáknak szánt képeken látunk, melyek hatalmas szállodákat, szebbnél-szebb tengerpartokat, pálmafákat ábrázolnak. Ha az ember jobban körülnéz, akkor észreveszi, hogy többnyire nem ez a jellemző. Leginkább szegénység van, egymás hegyén-hátán élnek a koszban, mocsokban. Emberek ezrei hömpölyögnek az utcákon, gyerekek a szüleik nélkül játszanak mezítláb a forgalmas utak mellett, omladozó házak előtt törött műanyag székeken ülve nézelődnek az öregek, az árusok sorfalat állnak az utcákon, furcsábbnál-furcsább ételeket árulnak pl.: disznóbél, csirkebél, egynapos sült csibe szőröstül-bőröstül, 16 napos kacsaembrió a főtt tojásban és még sorolhatnám.
Hogy hogy kerültem ide? Jó kérdés... Egy csoporttársamtól, Diától hallottam, hogy van egy olyan lehetőség, hogy hosszabb időre kiutazzunk külföldre önkénteskedni, nyelvet tanulni. Jó ötletnek tűnk. Először csak 2-3 hónapra szerettünk volna menni, majd rátaláltunk egy Új-Kaledóniai küldőszervezetre, ahol fél évig kellett volna kint lenni. Arra kicsit húztam a szám, mert fél év, azért mégis csak sok úgy, hogy én nem igazán voltam két hétnél tovább távolabb a családomtól, főleg nem külföldön. De belementem. Gyönyörű hely, nyelvtanulás, buli stb. Később kiderült, hogy nem tudunk oda kiutazni, mert kell alap francia nyelvtudás, ami tőlem eléggé távol áll :)
Így hát letettünk a dologról, megbeszéltük, hogy ha találunk valami más helyet, ahova szívesen mennénk, akkor esetleg megpályázzuk. Én kikötöttem a Diának, hogy csak olyan helyre vagyok hajlandó menni, ahol süt a nap, meleg van, tengerpart mindenképp legyen a közelben, és angol legyen a beszélt nyelv. Eltelt talán egy hét és Dia jött a hírrel, hogy a kollégája mondta neki, hogy lenne lehetőség most azonnal utazni a Fülöp-szigetekre. Nagy megörültem neki, de aztán jött a feketeleves... EGY ÉVRE lehet csak menni. Hát.. ott tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek. Nagyon szerettem volna menni, de a páromat, a családomat nem akartam otthon hagyni. De csak két vagy három napunk volt a döntésre, illetve arra, hogy megírjuk a pályázatunkat, az önéletrajzunkat angol és magyar nyelven is. Nem sikerült volna Zsolt nélkül, mert rengeteget segített az angol szöveget megírni. Lehet, ha egyedül írom, ki sem jutok. Bár nem volt kötelező az angol nyelvtudás mégsem akartam ezen felsülni. Két lehetőség közül választhattunk:
- Manila: környezetvédelemmel kapcsolatos feladatok
- Cebu: AIDS és drog megelőző program
Mi az utóbbit választottuk, mivel nem akartunk Budapest után még nagyobb, még forgalmasabb, még koszosabb városba menni.
Miután elküldtük a pályázatot, rá nem sokkal kaptuk az e-mailt, hogy a Misael ( a fogadószervezettől) szeretne velünk interjút készíteni skype-on. Hát.. Nem kicsit be voltam kakilva.. Meg sem tudok szólalni angolul, mi lesz velem így... Aztán átgondoltuk Zsolttal, hogy vajon miket kérdezhetnek, és mindegyik kérdéshez írtunk valamit, persze angolul. Ezeket megtanultam. Nem kicsit voltam "bestresszelve" aznap.. Aztán eljött a pillanat.. Szerencsére hasonlókat kérdezett, mint amiket mi összeszedtünk, így nagyjából sikerült az interjú. A kérdések a következők voltak:
- Meséljek magamról, mit csinálok stb.
- Mit tudnék hozzátenni ehhez a programhoz, miben tudnám segíteni őket?
- Melyik terület érdekel a leginkább (egészség, vagy a környezetvédelem)?
- Félek e a környezeti katasztrófáktól - mert ugyebár itt mindenfélefajta van :D
- Mi lesz a legrosszabb nekem odakint (honvágy stb.)
- Volta-e már önkéntes?
- Van e ezzel kapcsolatos bármilyen tapasztalatom?
Aztán az interjú után úgy gondoltam, hogy biztos, hogy nem engem fog választani. Bár Diával megbeszéltük, hogy egyedül nem utazunk ki, izgultam, hogy nehogy miattam ne jusson ki Ő. Pár héttel később kaptuk meg az e-mailt, hogy kiket válogattak be. Nem akartam kinyitni és elolvasni, de aztán megtettem. Ott volt a nevem a kiválasztottak között. A gyomrom akkora volt, mint egy borsószem. Egyáltalán nem is örültem neki. Felhívtam anyát, hogy sikerült, természetesen elbőgtem magam, hogy nem akarok menni, mert hiányozni fognak. Megpróbált bátorítani, hogy a Zsolt is biztosan megvár, ha igazán szeret, meg csak a javamra válik...
Hát összeszedtem magam és elkezdtem az ügyeket intézni. Mindent megvettünk, amit kellett, gyógyszereket, gumicsizmát, beadattam az oltásokat is, bár nem mindet, mert iszonyatos árakon vannak. A Hepatitisz A és a hastífusz volt számomra a legfontosabb.
Egyre csak teltek a napok, közeledett az indulás napja és egyre rosszabbul voltam. Rettenetesen izgultam amiatt, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy nem beszélek annyira jól angolul. Írtam Misaelnek egy e-mailt, hogy szeretnék külön tanárt, ha lehetséges, hogy minél hamarabb felhozzam a nyelvtudásomat. Nem válaszolt, de megkönnyebbültem.
Eljött az indulás napja. Nehéz volt elbúcsúzni az otthoniaktól. Egészen eddig a napig tartottam magam, és úgy látszott, mintha meg se kottyanna nekem ez az egész.. Akkor törött el bennem a mécses, amikor ott kellett hagynom Zsoltit. Vissza-visszanézve egyre távolabb került tőlem. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem érdekel ez az egész, lemondok mindent és otthon maradok. Dia próbált vigasztalni kisebb-nagyobb sikerrel, de eléggé el voltam szontyolodva…
Mire a gép felszállt sikerült megnyugodnom, megpróbáltam előre tekinteni, és úgy venni ezt az utat, mint egy hatalmas feladatot, amit mindenképpen meg kell csinálnom ahhoz, hogy az életben előre tudjak lépni.
Soha nem ültem fapadoson kívül más gépen. Qatar Airways-el utaztunk, kaptunk ételt, italt a fedélzeten, és volt az ülésekben TV (500 zene, 50 film, 15 tv csatorna). Jó volt. Bár minden angolul volt, szóval megelégedtem a Macskarisztokratákkal, ami csak egy hangyányit lépte át az én angol tudásomat. Á nem.. csak viccelek.. Nem értettem belőle semmit… Csak már hatvanszor láttam.
Doha volt az első állomás, ahol leszállt a gépünk. Egyre nőtt a hőmérséklet, ahogy ereszkedtünk. -52 fokból hamarosan +22 lett, majd 30, 35, 40…. Csak tátottuk a szánkat, főleg én hosszú nadrágban.
Itt találkoztunk a lengyelekkel, bár akkor még nem voltak annyira beszédesek, így inkább elkülönültünk tőlük. Természetesen egyből mindenki a telefonját kezdte el nyomkodni. Miután mindenki becsekkolt facebookon, felszálltunk a Manillába tartó gépre, ami azt hiszem egy órával később indult, mint ahogy ki volt írva.
A másodig út hosszabb volt, kb. 9 óra. Nem volt könnyű, de túléltük. Gyönyörű volt a napfelkelte!!!
Mikor leszálltunk arcon csapott a forróság, a szmog és a 90%-os páratartalom. Ilyet még nem éreztem sosem. Egyből kivert a víz mindenkit. Ted és egy másik sofőr várt minket a parkolóba. Kb. két óra volt az út a szállásig, mert hatalmas volt a dugó. Semmi közlekedési lámpa, semmi tábla, talán egy-kettő fellelhető itt-ott.… De elég sajátos a közlekedésük, biztos van benne valami logika. Amíg ők értik ezt az össze-visszaságot, addig jó. Nem hiszem, hogy mi nagyon fogunk itt vezetni, maximum a kis filippínókat az orruknál fogva.
Amikor megérkeztünk a szállásra szembesültünk azzal, hogy repkedő csótányok éldegélnek szerény hajlékunkban, ezen kívül a lakótársak között van néhány patkány, béka, óriás csótány, kutya, cica, kisegér, denevér, gecco, szúnyog, légy és még biztosan akad olyan is, akivel még nem találkoztunk.
Alig várja ám, hogy bekaphassa :)
A húsevő béka és a maradék csont
David új barátja
R.I.P. Joe.. Amúgy 10cm-esek
Másnap tréninggel kezdtünk, hogy jobban megismerjük egymást, illetve, hogy megtanuljuk a neveket. Többnyire értettem, amit angolul vertyog Diego (a tréner), bár azért sokat segített Dia, Marci és István.
Az esték eddig többnyire azzal teltek el, hogy elsétáltunk a legközelebbi boltba, ami kb. 300 méterre van tőlünk, vettünk egy csomó piát és ittunk, beszélgettünk, játszottunk.
Két alkalommal bementünk a városba egy Cubao nevezetű helyre, ahol először szembesültünk azzal, hogy milyen sok transzvesztita van a városban. Szinte az összes árus „más” volt és nyíltan fel is vállalják és természetesnek veszik... Ezen a helyen van egy kisebb színpad, ahol minden este fehér álarc mögé bújt emberek táncolnak, szórakoztatják a népet és természetesen megpróbálnak pénzt kunyerálni.. Dia és Ana is kedvet kaptak egy kis táncikáláshoz, így ők is felmentek a színpadra. Nagy sikerük volt.. :D
