A hajónk egyre közelebb ért Mactan szigetéhez. Kicsit szebb látvány volt, mint Manila, bár azért ott bujkált bennem a kétely, hogy ez sem lesz sokkal jobb hely.

Totoy mondta, hogy majd segít nekünk levinni a csomagokat, mert amúgy, ha azok a rózsaszín pólóban pattogó törpicsekek viszik, fizetni kell és nem keveset. Így István segítségével ketten le is cipelték a hatalmas bőröndöket. Mikor leszálltunk a hajóról, már várt minket egy furgon, hogy elvigyen a szállásunkig. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen helyre megyünk. Manilában Rior, a főnök azt mondta, hogy egy helyes kis házban fogunk lakni, hasonló körülmények között, mint a fővárosban. A közlekedést tekintve tényleg jobb, mint Manila, mert nincs akkora tömeg, kulturáltabbak az emberek. Az utcák többnyire tiszták és jóval zöldebbek is (szerencsére). Mentünk, mendegéltünk, míg nem megérkeztünk egy kis kapuhoz. A kapu egy zárt falunak a bejárata volt. Már kezdtem úgy érezni, hogy a semmi közepén vagyunk, de még reménykedtem, hogy valójában még nem is érkeztünk meg csak akadt itt egy kis tennivaló, felveszünk valakit vagy valami hasonló.... A környék amúgy nem csúnya, a házak szorosan egymás mellett vannak – egy-két kivétellel. Olyanok, mint otthon a sorházak, csak lepukkantabbak. Természetesen pálmafa mindenhol, utcán játszadozó gyerekek, pletyizős szomszédok, kisbolt és egy őrszem. Ő vigyáz a falu rendjére, de róla egy kicsit később :) Tehát tisztára, mint egy falu, no mert az is.

Itt világosítottak fel minket, hogy ez nem Lapu-lapu, hanem valami Isten háta mögötti kis hely. Befordultunk egy szűk kis utcába és megállt az autó. Egész helyes kis kertvárosi rész volt, de tényleg nagyon messze van Cebu-tól. 2órát kell utaznunk, ahhoz, hogy beérjünk a munkahelyre, ami azt jelenti, hogy napi 4 óra elmegy azzal, hogy jeepny-ről jeepny-re szállunk, Ráadásul itt a környéken nem is olyan jó a közlekedés, többnyire csak tricikli van és motoros tricikli, aztán kijjebb már járnak multicab-ek is (hasonló, mint a jeepny).

Volt velünk egy 14 éves gyerek (a képen kék nadrágban, szívecskés pólóban) és először arra gondoltunk, hogy csak őt hoztuk haza és utána megyünk tovább. De nem. Kiszálltunk, elkezdtem sétálni a ház felé, ami kívülről nem volt egy nagy szám, de elment. Mikor benyitottunk……… Azt hittem, hogy sírva hazafutok. Egy bazinagy matrac a konyha közepén, egy rozzant, koszos tűzhely, nem beszélve a hűtőről, amit már belülről megevett a penész, kosz volt mindenhol, tele szúnyoggal meg csótánnyal és iszonyatosan meleg volt bent, mintha szaunába léptem volna be. Tele volt a földszint olyan bútorokkal, aminek semmi haszna nincs. Ja és a szerződésben leírtak alapján kéne lenni egy-két edénynek, amiben főzni tudunk, tányérnak, evőeszköznek vagy valami hasonlónak... De NINCS :) Pár műanyag pohár, 2db második világháborúból megmaradt alumíniumedényke, és egy vízforraló, ami másfél óra alatt melegíti fel a vizet.. Ez mind a mi kicsiny konyhai felszerelésünk... Ja és a cumisüveget majdnem kifelejtettem...

Mint kiderült ez a lakás teljesen üres volt és ők vásároltak össze mindent, természetesen csupa lom holmit, amiknek kb. semmi értelme sem volt. Továbbá azt is közölték velünk, hogy nincs víz, csak reggel és este 5-8 óra között. Van egy dézsa a fürdőben, amit minden reggel és este tele kell engedni, hogy legyen vizünk.

A következő sokkoló tényező az volt, hogy ha nincs vizünk, akkor hogy WC-zünk? De ez még semmi. A WC nem is működik… Nem jó a lehúzókája.. Szóval, ha lenne vizünk, sem tudnánk használni. Így hát a dézsából kell azt is leönteni. Tehát ezt az egy dézsa vizet használjuk !!!!!ÖTEN!!!!!!! fürdésre, WC-zéshez, mosogatáshoz és mosáshoz.  Nem akarom részletezni, hogy milyen rossz volt, mikor egyik nap három embernek is ment a hasa…………………………… A wifiről meg ne is beszéljünk, mert annak se híre se hamva nem volt, pedig azt mondták, hogy lesz netünk. De ez már tényleg nem fontos :)

Ez volt az alsó szint. Felmentünk az emeletre, ahol két szoba található. Az egyik szoba légkondis, ide mentünk be először. Volt egy emeletes ágy – mondanom sem kell, hogy felülni nem tudnék a tetején, mert alacsony a plafon – és volt egy matrac a földre dobva, ahol a csótány barátaim csápolnak… Nem tudtam, hogy melyik a jobb, fent a plafonon, ahol a számba csüng a pókháló pókostul, vagy lent a barna kis antennásokkal…

Nem az én kezem ilyen szőrös :D Ez egy naaagy férfi kéz egy naaaagy csótánnyal!

Gondoltam inkább átnézek a másik szobába, hogy ott mi a helyzet. Itt egy asztalszerű valami volt, amire matracot lehet tenni és ágyként funkcionál, illetve egy emeletes ágy szintén….

Diával úgy döntöttünk, hogy ötünknek sok lenne a légkondis szoba, így átengedtük a többieknek és mi beköltöztünk a melegbe. Se szekrény se szék semmi nem volt egyikben sem, így marad a bőrönd. Tényleg kellemes így élni egy évig… Ablak sehol nincs, csak valami üvegből készült reluxához hasonló ki-becsukható nem tudom mi, amit persze kívülről bárki ki tud nyitni és simán be tud nyúlni rajta. Az én kezem is vígan átfér, nem hogy egy filippínóé.

Kicsit elpityeredtünk, haza akartunk menni, de közben elkezdték nekünk azt hajtogatni, hogy ez csak egy átmeneti szállás és nem kell itt maradnunk, találnak nekünk jobbat stb., stb.. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy már két hét eltelt, de még mindig nem találtak másik lakást, illetve találtak, csak a főnök mindegyikre nemet mondott, mert azok túl jók nekünk. Úgy hallottam, hogy azért kell ilyen nyomortanyán élnünk, hogy megtapasztaljuk a filippínók életét. Oké, oké… Már egy hónapja tapasztalom és tényleg szar… De azért látom, hogy nem mindenki él ilyen szarul, mert egy-két lepukkantabb házba be szoktam nézni és azét ott integet a bőrkanapé meg a plazma TV… Szóval hagyjuk…. ) Én csak vizet szeretnék, hogy tudjak rendesen fürdeni, WC-zni, kezet mosni, és egy szekrényt, ahova a ruháimat kipakolhatom. Most ez tényleg olyan nagy kérés? Szerintem nem.

Másnap próbáltunk beilleszkedni, elmentünk enni. Kemény kettő vagy nagyon max. három kajáldát találtunk, ami nem bővelkedett nagy választékban. Úgy döntöttünk Diával, hogy főzünk. Vettünk pár hozzávalót a bolognaihoz, hazamentünk ééééés na mi történt???? Hát persze, hogy nem működött a tűzhely…. Mert miért is vettek volna a piacon jót.. Na mindegy. Megettük a tésztaöntetet toast kenyérrel..... Finom ebéd volt... De tényleg.... Ja és az ott nem egy WC papír.. Az egy SZALVÉTA! ;)

Még aznap Davidék találtak egy internetkávézót a közelben, 10 Peso (50Ft) egy óra. Egész gyors és aránylag normális gépek vannak. Felkerekedtünk hát Diával ebéd után, hogy kicsit beszélgessünk a hazaiakkal. Hazafele összefutottunk Istvánnal, aki épp a helyi fodrászatba tartott, így elkísértük. Ott volt Aga és David is, akinek épp nyírták a haját.

Vicces volt, mert a fodrász egy kicsit NAGYON homi volt, amivel természetesen nincs bajom és nagyon rossz lenne nekem, ha zavarna, mert a Fülöp-szigeteken az emberek 60%- a meleg, ladyboy vagy biszex. A maradék 30% meg nő, akik szomorkodnak, hogy nem találnak normális pasit. Tényleg lehetetlen küldetés ez itt. Sajnálom őket.

Na visszatérve a fodrászra, hát már nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Oda meg vissza volt a fiúkért. Össze-vissza táncikált hajvágás közben, simogatta őket, szexisen megmasszírozta a fejüket. Kicsit túlzásba vitte a csajos mozgást…. Szerintem több, mint két órát ültünk ott 5-en. Dia egyszer csak úgy döntött, hogy vágat a hajából és kér rá hajpakolást is. Ez mindössze 260 Peso volt (1300 Ft). Hogy én se maradjak ki a buliból én is megengedtem, hogy összekenje a hajam, de vágatni nem mertem belőle. Annyira azért nem voltam megelégedve a végén. Próbálta a szög egyenes hajamat begöndöríteni, először hajvasalóval, majd mikor látta, hogy nem megy, elővett egy hajsütőt. Na ott már fogtam a fejem, hogy most égeti le az egészséges kis hajacskámat… Aztán két percig bénázott a hajsütővel, de nem nagyon akart úgy állni,ahogy elképzelte, így visszatért a hajvasalóhoz és azzal próbálkozott tovább. Nem akartan neki mondani, hogy feleslege, mert megyek két kört az üzlet körül és máris kilógja magát. Végül elkészültünk mind a ketten, hazamentünk és újra megcsináltuk a hajunkat úgy, ahogy nekünk tetszik. De a hajpakolás azért megérte…

Következő nap megint megpróbálkoztunk Diával, hátha találunk valami fincsi kaját. Addig-addig nézelődtünk, míg egyszer csak megállt mögöttünk egy autó. Allan és Totoy volt. Mondták, hogy menjünk el velük szülinapozni, vagy évfordulót ünnepelni, már nem is tudom pontosan, és ott tudunk enni. Nem nagyon akartunk menni, mert nem akartunk pofátlannak tűnni. De aztán nem kellet sokat könyörögni nekünk, behuppantunk a kocsiba és már úton is voltunk.

Azért le a kalappal az itteniek előtt, mert ahogy ők közlekednek, az szinte egyenlő a lehetetlennel. Már egy hónapja itt vagyok, de még nem láttam egy balesetet sem, de még egy egészen picit sem.. Lehet, hogy csak az hiányzik, hogy mi európaiak beüljünk a volán mögé.. Akkor aztán lenne törés-zúzás..

Megérkeztünk a rokonsághoz, legalább is megálltunk az út szélén és leparkoltunk egy ház előtt. Ez a ház nem az a ház volt, ahova mi mentünk. Ilyet még nem nagyon láttam, de le sem tudom írni. Két ház között volt egy nagyon szűk kis járat, arra elindultunk. Ebből nyílt egy udvar, ahol egy újabb ház volt, újabb sikátorral, majd amikor azon is túlmentünk, újabb udvar, újabb kis útfélével. Kocsival nem is lehet eljutni a legbelső házig. Végig kell menni 7 családon, hogy bejuss a rokonaidhoz. Érdekes volt mindenesetre..

Már hallottuk, hogy közel vagyunk, mert már javában ment a karaoke parti.

Mielőtt beléptünk a lakásba le kellett venni a papucsot, amit nem szívesen tettem meg, mert így is elég koszos volt a padló, nem is értettem, hogy mi értelme van ennek, de ha így illik, akkor nincs apelláta.  Aranyosak voltak, egyből tányért nyomtak a kezünkbe, majd mutogatták, hogy milyen lehetőségek vannak, amikből választhatunk. Volt egy óriás egész malac az asztalon, mellette malacpörkölt, sült hús, kecskehús, rizs stb.

Kaptunk egy üveg kólát, egy pohár vizet, persze az utóbbit nem ittuk meg, mert ugye csapvizet nem ihatunk, de mosolyogva elfogattuk azt is és úgy csináltunk, mintha belekortyoltunk volna, csak hogy ne bántsuk meg a háziasszonyt.

Vacsi után kiültünk a karaoke-zó csapathoz és hallgattuk, ahogy énekelnek. Totoy-ék hamar megunták a bulit, így szerencsére nem nekünk kellett azt mondani, hogy menjünk már. Jó volt megtapasztalni azt, hogy hogy ünnepel egy szegény kis család. Megadják a módját az biztos. Szerintem egész évben erre spórolnak.

Elindultunk hazafele, majd otthon összepakoltuk a bőröndünket, mert másnap várt ránk egy újabb kaland ;)

Ui.: A képeken minden jobbnak tűnik, mint ami valójában. Szóval tényleg nem jó ez a ház és nem azért, mert finnyás vagyok. Csak, ha a csapat egyik felének tudnak biztosítani normális körülményeket, akkor nekünk sem ártana megadni mindazt.. De addig fogjuk rágni a fülüket, amíg nem kapunk egy olyan házat, ahol van normális budi!!!! :)