A srácokkal úgy gondoltuk, hogy elnézünk egy másik piacra, hátha jobb lesz, mint az előző. A mentorunk nem igazán örült a hírnek, mert ahova mentünk, elég veszélyes a külföldiek számára. Nagyon sok ott a tolvaj. Kihasználják, hogy rengeteg ember van egyszerre egy helyen. Mi is szinte csak tyúklépésben tudtunk haladni. Kicsit ijesztő volt. Elég mocskos volt a hely. Wc sehol nem volt, így mondanom sem kell, hogy hol intézték el a dolgaikat… Ráadásul mi is ott mászkáltunk abban a trutyiban.

Igen.. ez a sárcsík elég fincsi pisi szagot árasztott...

Ahhoz, hogy az egyik oldalról át tudj menni a másik oldalra át kellet gázolni ezen a saras részen PAPUCSBAN!!!! De leleményesek voltunk és kerestünk pár lécet, amin át tudtunk menni, így sikerült megúsznunk azt, hogy nyakig dzsuvásak legyünk.

Azzal a szándékkal mentem el, hogy majd ruhát veszek, mert két hét alatt leadtam pár kilót és leesik rólam az összes nadrág, amit hoztam, illetve szükségünk van a munkához néhány pólóra, mert nem lehet ujjatlanban dolgozni. Hát… nem igazán találtam magamnak semmit, mert minden rémesen csicsás volt, ráadásul, ami meg tetszett volna az vagy kicsi volt vagy óriási. Középméret nem igazán volt. Egyébként olyan érzés volt, mintha otthon az Ázsia centerben jártam volna, hasonló stílusú ruhák voltak, hasonló minőségben. Általában nekünk mindent drágábban akarnak eladni, mint az ittenieknek, mert azt gondolják a fehérbőrűekről, hogy egytől-egyig gazdagok. De mindig sikerül túljárnunk az eszükön, mert tudjuk a gyengeségüket. A filippínók nem igazán tudnak nemet mondani. Úgy vannak szocializálódva, hogy mindig mosolyognak az ember szembe, bólogatnak, helyeselnek, nem mondanak ellent, majd a hátad mögött kiőrjöngik magukat, hogy mekkora egy utolsó szemét vagy. Olyanok, mint a szolgák. Főleg a boltban. Ha akarnám, odaadhatnám nekik a bevásárló listámat, hogy szedjék össze nekem a dolgokat és hozzák oda a kasszához. Ha kérdezel valamit folyton így válaszolnak: „Yes Sir! Yes Ma’m”. Semmi mást nem mondanak. Neked kell a szájukba adni azt, amit akarsz. Kb. így hangzik egy párbeszéd a boltban:

-          Jó reggelt Hölgyem!

-          Jó reggelt. Van Önöknek körömlakk lemosója?

-          Igen, Hölgyem!

-          Megmutatná?

-          Igen, Hölgyem!

-          Van acetonos lemosó?

-          (csak bólogat, de nem egyértelmű, hogy most van-e vagy nincs, mert minden irányba bólint, mint ha nem              merne nemet mondani, mert az szégyen lenne)

-          Nincs acetonos lemosó?

-          Igen, Hölgyem!

-          Nem is lesz?

-          Igen, Hölgyem

Na kb. minden vásárlás ilyen procedúrákkal jár, ha keresel valamit…

Dia venni akart egy fülhallgatót. Találtunk is egy boltot. Mondta a srác, hogy 200 Peso. Dia kérdezte, hogy biztos benne, hogy annyi? A srác elbizonytalanodott, erre ráharapott Dia és elkezdte mondani, hogy tanulók vagyunk és egy szegény országból jöttünk stb, stb. Aztán nyíltan rákérdezet, hogy esetleg 150 Pesóért odaadná? A srác, mivel nem mert nemet mondani, így belement. Tehát kemény 750Ft-ért vettünk egy iPhone fülhallgatót. Persze ez csak valami hasonmás volt, nem eredeti, de a lényeg, hogy jól szól.

Ezután nem messze a piactól találtunk egy helyet, ahova beültünk enni. Elég sok volt a választék, bár nem nagyon szeretem az utcai kajáldákat, mert nem túl higiénikus.

Hazafelé vártunk a jeepnyre, rengeteg ember volt körülöttünk. Nagyon sok gyerkőc próbált meg pénzt kunyerálni. Az itteniek mondták, hogy nem szabad adni nekik, mert akkor hívják a társaikat is. Eléggé félelmetesek, olyanok, mint a kis démonok. Tapiznak, húzkodják a ruhádat, követnek… Már kezdtem besokallni a nagy tömegtől is meg attól, hogy ennyire pofátlanok. Mikor megjött a jeepny, István és Aga már felszálltak, én következtem volna. Abban a pillanatban valaki hátulról megmarkolta a nyakláncomat és letépte a nyakamból. Annyira gyorsan történt minden. Olyan ideges lettem, olyan volt, mintha megállt volna az idő egy pillanatra. Lefagytam és csak arra figyeltem, hogy koppan-e a medálom, mert az volt a legfontosabb. Semmit nem láttam, senkit nem hallottam, csak álltam és figyeltem, hogy mikor koppan. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy a jeepny lépcsőjére esett. Leírhatatlan az érzés, amit akkor éreztem. Fáradt voltam, sok volt már a tömegből, mindenki tolakodott. Néztem a lépcsőt, de egyszerűen nem láttam semmit. Pedig biztos ott volt az orrom előtt, hiszen hallottam. Csak ott álltam a jeepny lépcsőjénél és bámultam a lépcsőre. Senki nem értette, hogy miért nem szállok fel. Aztán egyszer csak a tömegből valaki az orrom elé nyomta a medálomat, hogy vegyem el. Meglepődtem, hogy nem rohant el vele. Egyszerűen annyira ideges voltam, hogy legszívesebben megrángattam volna az összes gyereket. Pedig aztán én egy türelmes ember vagyok… Elvettem a medálomat és felszálltam. Elindultunk és olyan gettó helyen mentünk, hogy már mindenki fogta a táskáját a jeepnyn is, mert bárki benyúlhatott volna értük. Leszálltunk, még mindig tiszta ideg voltam. Nem találtuk az utat a vonatállomáshoz, a gettó közepén sétálgattunk. Ismét jöttek a gyerekek kunyerálni. Az egyiknek egy kígyó volt a nyakában. Na ott már majdnem robbantam. „Csak menjünk már el innen” – mondtam a többieknek. Mindegy volt már hova, csak ki a gettóból.

Mire hazaértünk sikerült lenyugodnom. Azóta más szemmel nézek az utcai gyerekekre. Nem igazán szeretem őket. Tényleg félelmetesek, főleg, ha sokan vannak.

A fiúk megkérdezték azt is, hogy ha hozzánk érnek vagy bántanak, mi a teendő. Azt mondták, hogy nyugodtan meg lehet ütni őket, mert felénk nézve nem jár semmilyen következménnyel.

A paprika spray-met mindig viszem magammal. Mindenkit lefújok, aki csak hozzám ér :D Na jó, csak vicceltem… De azért jobb, ha nálam van J